~ 6.rész ~

Kutyaugatásra ébredtem. -Jaj Lisa! Olyan korán van még! -persze Lisa folytatta az ugatást, tuti azt akarta, hogy végre felkeljek. -Na jó győztél -mondtam neki. Felültem az ágyon és körbenéztem a szobámba. Te jó ég. Mindent toll borított. Jaj ne a kedvenc párnám volt az áldozat. Gyorsan össze kell szednem mielőtt anya meglátja. Kimásztam az ágyból és elkezdtem összeszedni a pihéket. -Nagyon rossz vagy! -mondtam Lisának. -De azért szeretlek! -elindultam felé és megsimogattam a fejét.

-Hanna! Kelj fel! -kiabálta anya.

-Már fent vagyok! 

-Ma elviszlek a suliba.

-Nem kell anya elmegyek gyalog.

-Gyere le és megbeszéljük! 

-Oke -mondtam.

Gyorsan átöltöztem és elindultam lefelé. A fogason egy férfi kabát lógott. -Anya az ki kabátja? 

-Apádé -mondta kicsit feszülten.

-Nem úgy volt, hogy csak holnap jön haza? 

-De csak elmaradt egy tárgyalása és így a korai géppel jött haza. 

-Ja értem. Anya! Elmegyek gyalog a suliba.

-Nem nem kell leviszlek már úgyis rég jártam arra. 

Bólintottam. Kinyitottam a szekrényt és kivettem belőle a kávét. Megcsináltam a kávém és beleöntöttem a poharamba. Letettem a konyhapultra és még fölfutottam az emeletre. Kinyitottam a szobaajtóm és az asztalom felé indultam, felvettem a telefonom és beledobtam a táskámba. 

-Szia, kicsim vigyázz magadra és tudod...

-Igen anya tudom ne beszéljek Taylorral! -mondtam.

-Hanna én a legjobbat akarom neked. 

-Tudom, de mostmár tényleg mennem kell. Szia! -becsuktam a kocsiajtót és kiszálltam. A parkoló szinte tele volt, egy autó hajtott el mellettem.

Taylor volt az. Egy fekete BMW-ben ült. A parkolóban is megvan mindenkinek megvan a helye. A sportolók a suli előtt parkolnak a "menőkkel" együtt. Közében parkolnak az okosok és az utolsó helyek a "lúzereké". Elindultam az ajtó felé.

-Hanna, várj!! -kiabálta valaki. Megfordultam, Taylor futott felém.

-Szia! -mondtam mosolyogva. A tegnapi után kicsit furán éreztem magam. Tetszik Taylor, de nem állok készen egy újabb kapcsolatra. 

-Hogy vagy? -kérdezte.

-Jól köszi, de most mennem kell. 

Mielőtt bármit is mondhatott volna megfordultam és besiettem a suliba. A sulit elárasztotta a fertőtlenítő szag. Borzasztó volt. Felmentem a második emeletre és a szekrények felé vettem az irányt. Kinyitottam a szekrényt és betettem a könyveimet, megnéztem az órarendem. De jó földrajz az első órám. Valaki megérintette a vállam. Emily volt az. 

-Szia! Hogy vagy? -kérdeztem.

-Jól de most nem az a lényeg! Beszéltél Taylorral? 

-Ömm... Igen miért? 

-Mert tegnap téged keresett. 

-Tudom hagyott üzenetet. 

-És mit mondott? -kérdezte. 

Láttam rajta, hogy majdnem kiugrik a bőréből.

-Csak a házit akarta -hazudtam.

-Ja persze én meg Rihanna vagyok!

-Hasonlítasz is rá! -Emily elnevette magát.

-Na de komolyan mit mondott!? 

-Semmit csak mégegyszer bocsánatot akart kérni. A baleset miatt. Aztán találkoztunk és sétáltunk egyet.

-Na ezt már elhiszem! -becsuktam a szekrényajtóm és a termünk felé indultam. Emilyvel egyre jobban megismerjük egymást és azt hiszem megbizhatok benne.

Mr. Roberts elkezdte kiosztani a dolgozatokat. Megforditottam hogy lássam a jegyemet. -4-es -olvastam. -Jaj ne már! 

-Minden rendben Hanna? -kérdezte Emily.

-Igen, mondjuk,csak 4-es lett a dogám -mondtam csalódottan.

-Nekem... -megfordította a lapját és elfehéredett. -Kettes? Nem ez nem lehet!! 

-Nyugi majd kijavítod!!

-Aha!

Én is csalódott voltam a jegyem miatt de ezt nem akartam kimutatni hiszen Emnek elég rosszul sikerült. Egész nap próbáltam boldogít ami nem nagyon sikerült. A nap végén Emily hazasietett és én ott maradtam egyedül a suliban. Épp az emeletre tartottam mikor megpillantottam Taylort. Meg akartam fordulni de már késő volt. 

-Hanna! Hát te mit csinálsz itt ilyenkor? 

-El kellett intéznem még egy két dolgot. Te hogyhogy bent vagy még? 

-Edzésem volt. 

-Az szuper -mondtam.

-Nincs kedved sétálni velem egyet a plázában? 

-De szívesen.

-Akkor megyünk?

Bólintottam és elindultunk. Ha anya tudna erről nagyon mérges lenne rám. Bár nem értem, hogy mi a baja vele de mindegy volt, hiszen megtiltotta, hogy találkozzak vele. Nem tudom hány bolt előtt sétáltunk el, de azt tudtam, hogy biztonságba vagyok, mert Taylor mellettem van.

-Lefelé mehetnénk liftel.

-Oke -mondtam mosolyogva.

Beléptünk a liftbe. Taylor közelebb lépett és megfogta a kezem.

-Miért nem engedsz közel magadhoz? -kérdezte.

-Taylor, én csak nem akarok fájdalmat okozni neked! 

-Ugye tudod, hogy nem adom fel olyan könnyen.

-Én csak boldog akarok lenni.

-Én is! -mondta hazározottan. -Nem tudok tovább ellen állni neked! 

Csípőmre tette a kezét és magához húzott.

-Soha többet nem engedlek el! -mondta.

-Ígérd meg hogy nem fogsz megbántani! 

-Ígérem! 

Ahogy ezt a szót kimondta megcsókolt. Átölelt, és magához szorított, a testéből annyi szerelem, rajongás áradt, hogy behunytam a szememet, és elmerültem benne. Az érintésbe, az ajka puhaságába olvadok, elveszek a csodálatos, lebegő, súlytalan együttlétben. Mintha felhőkön siklanánk, szivárványokon, dacolunk a gravitációval, kötelékek nélkül. Olyan mély, hosszú, lelkes csókban forrunk össze, amelyből nincs visszaút a földre. 

Vagy mégis? Váratlanul kinyílik a liftajtó és egy sereg gyerek özönlik be. Úgy éreztem hogy vége a tökéletes pillanatnak, Taylor megfogta a kezem és éreztem, hogy még nincs vége.